Történetünk
Aki régóta követi munkásságunkat tudja, hogy alapítványunk megálmodója Heni volt, aki a cicamentést 2012-ben kezdte a Minimentő Állatvédők Egyesületével, majd 2014 decemberében saját alapítványt hozott létre, Liopold Macskaélet Állatvédő Alapítvány néven.
Rengeteg cica köszönheti neki, hogy ma már családban élhet. Azonban viselni mások tudatlanságának, gonoszságának, embertelenségének következményeit és az utolsó leheletünkkel is küzdeni egy ügyért, amiben hiszünk, kimerítő tud lenni. Rettenetesen el lehet fáradni, bele lehet fásulni egy idő után, ahogy ez történt Henivel is, de szerencsére időközben jött Nóri és a Liopold lelke az elmúlt évek során egyre inkább az ő kezében összpontosult, majd 2022. decemberében hivatalosan is ő lett az alapítvány új tulajdonosa.
Látni egy sérült állatot felépülni, egy újszülött babát felnőni, leírhatatlanul jó érzés. Ezek az állatok hihetetlen hálával viszonozzák minden tettünket, szavunkat, a szeretet és gondviseles egész apró szikráit is. Sokszor szélhalomharcnak tűnik a csata, amit nap mint nap vívunk, de küzdünk, mert hiszünk abban, hogy a háborút megnyerhetjük és egyszer békében élhetünk egy szeretettel – és boldog bársonytalpúakkal – teli világban.
Nóri, végzettsége szerint magyartanár, valamikor aktívan dolgozó kutyakozmetikus, jelenleg sporttal kapcsolatos – teljes idős – irodai munkát végez, minden szabadidejét a nála lévő állatoknak szentelve.
16 éves koráig nem lehetett saját cicája, az első, Hercegnő 13 évet élt vele. Közben kutyái lettek, de mindig az útjába sodort az élet egy-egy cicát. Az első mentett cica anyukájáé lett, a második a testvéréé, a harmadiknál bajban volt. Itt kezdődött Henivel, a Liopold megálmodójával és létrehozójával az ismeretsége.
Heni segítette, tanácsokkal látta el, és innen már nem volt megállás, valahogy mindig talált egy cicát. Volt sok veszteség, szomorúság, betegség, de szerencsére rengeteg öröm és sikeres gyógyítások is. Közben tudta, hogy valamit ki kell találni, el kell a folyamatosan érkező cicákat helyezni és így alakult ki a mai formájában cicaházként működő különálló épület (korábbi garázs), melyet önerőből, családi közreműködéssel hozott létre.
Nóri feladatai közé tartozik a Liopold pártfogásában lévő összes cica felügyelete, gondozása, után követése, napi szintű ellátása, orvosi kezelések, ivartalanítások szervezése, lebonyolítása. Ha többet olvasnál Nóri történetéről, itt találod bemutatkozását:
Az alapítvány jelenlegi egyetlen önkéntese, Edina (Simon-Varga Edina). Míg Nóri – cicamentőként – a Liopold szíve, Edinát leginkább a Liopold keze és/vagy lábaként lehetne jellemezni. Rendszeres támogatóként került a Liopold rajongói közé, majd Heni hosszas ostromlása után, amikor a sors is épp úgy akarta, átvette a licitek szervezését.
Időközben átreformálódott az alapítvány működése is és Nóri megkérte Edinát, hogy segítse a közösségi médiában történő megjelenéseket, mert neki egyre kevésbé jut rá ideje a cicák mellett, így másfél éve azokat a tartalmakat is szerkeszti (közösségi média, kommunikáció, közönségszervezés ill. bármi, amit a távolból, 200km-ről lehetséges támogatni). Ha többet olvasnál Edina történetéről, itt találod bemutatkozását:
Nóri
Koczka Nórának hívnak, 45 éves vagyok, végzettségem szerint magyartanár, valamikor aktívan dolgozó kutyakozmetikus, jelenleg sporttal kapcsolatos irodai munkát végzek.
Már kislány koromban macskáztam, folyton házat építettem nekik a nagyszüleim kertjében, pakoltam a téglát, raktam a tetőt, persze, sose épült fel teljesen, de milyen érdekes az élet, a jelenlegi cicaház pont ott készült el, ahol gyerekként építkeztem. Aztán sokáig, 16 éves koromig nem lehetett saját cicám, az első, Hercegnő 13 évet élt velem, szívbetegség miatt hagyott itt. Közben kutyáim lettek, de mindig az utamba sodort az élet egy-egy cicát. Az első mentettem anyukámé lett, a második a testvéremé, a harmadiknál bajban voltam…
Itt kezdődött Henivel, a Liopold megálmodójával és létrehozójával az ismerettségem. Tudtam, hogy dugig van macskával, így „csak” a segítségét kértem. Segített az anyagiakban, tanácsokat adott, mert innen már nem volt megállás, valahogy mindig találtam egy cicát. Volt sok veszteség, szomorúság, betegség, de rengeteg öröm, sikeres gyógyítások. Közben tudtam, hogy valamit ki kell találni, el kell őket helyezni…
Szerencsére a családom támogatott, mindenben segítettek: Édesapám megengedte, hogy a családi cég telephelyén – a Gyár utcában – cicaházam legyen, a sógorom a gondozás, etetés, takarítás egy részét átvállalta, Húgom és Édesanyám szintén, ahol tudtak, segítettek a kezdetektől és segítenek a mai napig. Ha kell cumiztatnak amíg én dolgozom vagy éppen orvoshoz viszik a cicákat, mert munkaidőben sajnos én nem nagyon tudok mozogni.
Időközben úgy alakult, hogy a megüresedett nagyszülői házba költözhettem, és gyermekkorom cicaház próbálkozásai valósággá váltak. Egy idő után a Gyár utcai csapatot hazahoztam a közben itthon is megalakult bandához. Egy picit egyszerűbb lett így az életem, nem kell munka után még plusz egy helyre mennem. Minden cica itthon van: bent a házban a sajátok és amikor vannak, a kicsik; kint a fűtött, kifutós cicalakban pedig a nagy csapat.
Nem mindig könnyű feladat reggel, munka előtt és este, egy ledolgozott nap után ellátni Őket, de itt nincs megállás, nincs hétvége, ünnep, nyaralás, van helyette rengeteg bújás, dorombolás, játék. Így telnek életünk napjai
Edina
Simon-Varga Edina vagyok és míg Nóri – cicamentőként – a Liopold szíve, magamat a Liopold keze és lábaként tudnám leginkább jellemezni. Rendszeres támogatóként kerültem a Liopold rajongói közé, majd Heni hosszas ostromlása után, amikor a sors is épp úgy akarta, átvettem a licitek szervezését.
Több mint 2 éve hoztam létre a Liopold licitek oldalt, amit azóta továbbfejlesztettem, a változó igényeknek, trendeknek megfelelően, csoporttá alakult. Közben formálódott az alapítvány működése is, Nórival egyre többet beszélgettünk és megkért, hogy segítsek neki a közösségi médiában jelen maradni, mert neki egyre kevésbé jut rá ideje a cicák mellett, így másfél éve azokat a tartalmakat is én szerkesztem.
Jelenleg GYES-en vagyok, de két kézműves vállalkozást és a Liopoldot üzemeltetve, nincsen sok szabadidőm. Foglalkozásomat illetően diplomás közgazdász vagyok, de van fodrász és női divatszabó szakképesítésem is. Imádok varrni, nem véletlen, hogy a licitekre való felajánlásaim is zömével textiltermékek.
Nórival való együttműködésünk jól alakult, én nagyon megkedveltem őt (remélem mondhatom azt is, hogy egymást) és azt hiszem nagy dolgokra vagyunk hivatottak mi ketten! 2022 tavaszán találkoztunk először személyesen és azóta 3 havonta mindig szakítunk időt a találkozásra, ezenkívül hetente többször beszélünk telefonon is. Imádom a Liopoldos cicákat, már-már hazajárok hozzájuk, ha Miskolcra megyek, ami számora felér egy terápiával.
Nórihoz hasonlóan én is mindig imádtam a cicákat, ezt valószínűleg Édesanyámtól örököltem, mert mióta az eszemet tudom mindig mentett cicánk volt: vagy a mamánál sajnált meg egy kinti, elesett kis lelket vagy épp a munkahelyén a gyárudvarban. Frici cicám, akit a gyárudvarról mentett, 18 évet élt velünk, családtag volt.
Felnőttként az első cicám egy szintén mentett kis cirmos volt, Jack. Sajnos rövid időt töltött velünk, kétévesen, egy valószínűleg veleszületett vérképzési betegségben vesztettük el. Borzasztóan megviselt, épp pár hónapos terhes voltam a kislányaimmal. Miután a férjem nagyon féltett, két héten belül két kidobott kiscicát – egy ikerpárt fogadtunk be, tekintettel arra, hogy mi is ikreket vártunk. Ők Pöttyös és Bendegúz. Nagyon picik voltak, sokat kellett gondoskodni róluk, de cserébe rengeteg szeretet adtak, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Szőrös és szőrtelen gyermekeim között így fél év korkülönbség van – a cicák most tavasszal, a lányaim szeptemberben töltötték 7. életévüket.
Azt vallom, hogy előző életemben cica lehettem, mert hihetetlen módon vonzódom hozzájuk, nem ismerek náluk elbűvölőbb, vonzóbb lényeket és örülök, hogy nap mint nap támogathatom Nórit a munkájában, ahogy ezekért a kis bársonytalpúakért küzd.
Galéria
